2015. január 25., vasárnap

1. évad 5. fejezet:
Amikor felhagyok a gátlásokkal


~Visszatekintés~

A gyárépületből szinte üvöltött a zene, az omladozó lépcső és a bedeszkázott ablakok csak kitűnő álca volt a rendőrök számára. A dübörgő dallam összefolyt a részeg tinédzserek ordítozásával, és már távolról megéreztem az alkohol torokmaró szagát. Összefontam magamon a kardigánom, és megfordultam, hogy rámosolyogjak Dexterre. Elhessegettem a rossz előérzetem, és odaléptem eléje, hogy a karommal átfonjam a nyakát, és habkönnyű csókot leheljek az ajkára. Finom borostája lágyan cirógatta az ajkam, amitől vigyorognom kellet. Hátrébb léptem, és összefűztem az ujjainkat.
– Készen állsz? – pislogott rám hatalmas, kék szemével. – Ugye tudod, hogy nem muszáj bemennünk?
– Hát persze, Dex. De ma van a születésnapod, és egy cseppet sem szeretném elrontani! Különben is: király lesz! – pislogtam rá, mégis idegesen fészkelődtem mellette. Hátrahajtottam a fejemet, és hagytam, hogy újra ellepjen puszikkal. A kezét gyöngéden a hátamra tapasztotta, és egy picit hátradöntött. A teste szorosan feszült az enyémhez, és az éjszakai sötétségben csak az állát láttam tökéletesen kirajzolódni, ahogy az utcalámpák tompa fénye rávetül. A tenyerembe fogtam az arcát, és lecsókoltam az arcára cseppenő esőcseppeket, az álla megremegett a kezemben. Illedelmesen kinyitotta előttem a kaput, és betessékelt. A bejáratnál egy széles vállú, izmos kidobó őrizte a helyet, hogy senki se juthasson be észrevétlenül. Dexter megfogta a kezem, és a murvás bekötőúton odasétáltunk a bejárathoz.
– Két egész jegyet – morogta Dexter, és valamiért elkezdtem feszélyezetten érezni magam. Kínos, baljós előérzet tekeredett a tarkómra. A fickó valamit felfirkantott a kezében lévő papírtömbre, és már éppen akarta Dexter kezébe passzolni a jegyeket, de ekkor a barátom felhorkant. – Basszus – nyögte. – A kocsiban felejtettem a bukszám! Egy perc és jövök – bólintott a kidobó felé, aki a falnak támaszkodva összefűzte a mellkasa előtt a karját. – Szívem – biccentett felém is. Az egyre jobban szitáló eső végül átalakul záporrá, és vacogva figyeltem, ahogy visszaszalad az autóhoz. A hajam nedves lett, és ragacsos tincsekben tapadt az arcomhoz. A nagydarab férfi tett felém három lépést, amitől hátrálni kezdem, és az apró kavicsok megcsikordultak a talpam alatt.
– Odaadhatom a kabátom – mély, erőteljes hangja volt, és reszelősen visszhangzott a fejemben. Hitetlenkedve néztem rá.
– Kösz, megleszek nélküle – vágtam vissza ingerültem, mert utálom, ha erőszakoskodnak velem. – De értékelem a nagylelkűséged.
– Ugyan, ne csináld… Még a végén megfázol, cica! – durva, sebhelyes ujjaival lehámozta magáról a kabátot, és amikor felém nyújtotta, egy fekete csillanást észleltem a hátában. A közeledő alak macskaszerű, hangtalan léptekkel, szinte suhanva lépett az ajtóhoz, és a szeme csak egy pillanatra villant felém. Göndör, elázott fürtjei a homlokára tapadtak, és borostyánszín, a félhomályban roppant intenzíven zöld szemét végigfuttatta rajtam. A mutatóujját az ajkára tapasztotta, és összevont szemöldökkel jelezte, hogy maradjak csendben. Fekete bőrdzsekijének hátuljára egy fehér H betű volt varratva, két oldalt vörös szárnyakkal. Visszairányítottam a pillantásom a kidobóra, és megéreztem egy apró, hátulról érkező lökést.
– Parancsoljon – Dexter a kitetovált fickó markába gyömöszölte a papírpénzt, és átvette a jegyeket, amelyeknek a széle kissé felkunkorodott az esőtől. – Maradj mellettem – súgta a fülembe. – Nem igazán hölgyeknek való hely, de majd vigyázok rád, ígérem. – Megfogta a kezem, és óvatosan felmásztunk a lépcsősoron, majd Dexter a lábával belökte az ajtót, és az alkoholszag a dübörgő zene tónusával egyszerre vágott mellkason. A bárpultnál azonnal észrevettem Ninát, és legszívesebben azonnal megfordultam volt, hogy kirohanjak és egész hazáig meg se álljak. De nem akartam elrontani ezt az estét, szeretném, ha ünnepelten érezné magát Dexter, és ha ehhez az szükséges, hogy elviseljem a csajt, akivel négy éven keresztül egy évfolyamra jártam, és aki tönkretette hetedikben a szüleimtől kapott mobilt a szülinapomat követő napon, hát legyen. Kibírom. Láttam, hogy Nina lezöttyen a székről, és azonnal kihúztam az ujjaim Dexter kezéből. Bólintottam.
– Menj csak, itt megvárlak. Hozz valami innivalót, mert ez a szag kiégeti a tüdőmet. De ne legyen erős! – kiáltottam utána, de már eltűnt a tömegben. Égnek emeltem a szemem, és undorodva figyeltem a közelgő Ninát. Hosszú, formás lábai vannak, viszont hihetetlenül esetlenül tipeg felém, és a fenekéig érő dús, szőke haja most egyenesre vasalva, mozdulatlanul tapadt a hátára. Erősen szemügyrevettem, és karba fontam a kezem.
– Tudtad? – vágott a mondandója közepébe. -  Bizonyára az anyukád… – és itt jól észrevehető macskakörmöket rajzolt a levegőbe, és odatántorgott mellém. –… akarta volna elmondani. – Egy pincér közeledett felénk, és ő leemelt egy pezsgőspoharat. A fele a földre ment, ahogy lekapta, és nevetve belekortyolt.
– Miről beszélsz, Nina? Nem túl korai már kilenckor beállva lenni? Részeg disznó.
– Részeg disznó? Én legalább tudom, hogy ki vagyok. Ellenen veled, Cristine Harris – a hangja erőteljessé vált, és megingatta előttem a fejét. – A minap az apám dolgozószobájában találtam egy dossziét. Csak annyi állt rajta rótt betűkkel, hogy Harris, és egyből felismertem a kézírását. Nem ismered a szüleidet, Cris. Nora csak örökbefogadott. Nagyon kicsi voltál, és külön kérvény van csatolva a hivatalos iratok mellé, hogy a dolog maradjon titokban. Lám-lám, elismered, hogy mire jó, ha az apád a helyi árvaházban dolgozik?  – A torkomba csomósodott a dühöm, és a gyomromat görcsös érzés rántotta össze, de biztos voltam benne, hogy ez is csak egy ócska tréfa, amit gondosan kieszelt. Bosszús léptekkel megindultam mellette, de a tenyerével visszatartott. Előhúzott a zsebéből egy összehajtogatott papírlapot, és a kezembe nyomta.
– Nézd, Cris– a hangja olyan komollyá változott, ahogy még sosem hallottam. A jegesség eltűnt belőle, és valami unott fáradtság kerekedett felül rajta, egy cseppnyi megértéssel fűszerezve. – Tudom, hogy szörnyű vagyok, és négy éven keresztül megkeserítettem az életedet, de ilyenben nem hazudnék. Mi értelme lenne? Egy idő után mindannyian, ha nem is egészen, de egy icipicit felnövünk, és reálisabban állunk hozzá a dolgokhoz. Abban a pillanatban tudtam, hogy erről muszáj tudnod, ahogy a kezembe került ez az irat. Sajnálom, Cristine. – Megfordult, és az emberek kígyózó sorába olvadt. Lecövekelve meredtem utána, és egy meleg kéz tapadt a vállamra.
– Meghoztam az italokat. Neked frissen facsart narancslé – a kedvenced –, és magamnak kezdésképp egy tequilát rendeltem. – Zavartan, összeszoruló torokkal bámultam rá, aztán a kezemben tartott papírlapra, majd újra vissza rá. Kibontogattam az összehajtogatott papírt, és egy hitelesített okirat állt előttem, ami teljesen alátámasztotta, hogy a szüleim, akiket huszonkét éven keresztül szerettem és az igazi szüleimnek hittem, csak egy pár, akiknek nem lehetett gyerekük, ezért pont minket fogadtak örökbe. Hármunkat. Engem, Kate-et és Liamt. A remegés fokozódott a gyomromban, és a lábam alól kiszalad a talaj, de Dexter eldobta a poharakat, amik a padlóra csattanva szétrobbantak, és a körülöttünk lévő teret alkohol, narancslé és üvegszilánkok zápora árasztotta el, de ő gyöngéden elkapott, és a mellkasára húzott. A többire már nem is emlékszem.  

~Visszatekintés vége~

***

A FEJEMBEN MINDEN GONDOLAT AZT HARSOGJA, hogy menekülnöm kell, mégis huzakodva hajtogatom össze a ruháimat – azt a keveset, amit a baleset után sikerült kimenteni a romok közül –, és rendezetten a piros bőröndömbe pakolászom. Hihetetlen, hogy egyik percről a másikra mennyi minden képes megváltozni – tudom, hogy nem lenne tisztességes, ha ezek után is Harry segítségére szorulnék, és mindketten tudjuk, hogy van hová mennem, és a gyerekes csökönyösséget ideje félretennem. Felnőttem. Bármennyire is szeretnék az a meggondolatlan tinédzserlány lenni, aki valaha voltam, már nem vagyok képes rá – túlságosan is nevetségesnek és éretlennek gondolna, arra pedig semmi szükségem. Miután végzek a csomagolással, a táskáimat útra készen az ajtó mellé állítom, és lélekben felkészülök a legnehezebbre: Harry elé kell állnom, és mindezt úgy elmondani neki, hogy egy cseppet se sértsem meg, és neki se tűnjön fel, hogy az előbbi apró gesztusával megbántott… elüldözött. Mintha pusztán a sors fintora lenne, egyszerre csak megnyikordul az ajtó, és Harry széles válla bukkan fel előttem, rögtön utána besétál, majd hanyagul levetődik az ágyamra – a rugók megcsikordulnak a súlya alatt. A hátára dől, és összefonja a kezét a tarkóján.
– Ó, szóval több napra készülsz… – ragyog fel a csibészes mosoly az arcán. – Pedig én csak egyetlenegy napot terveztem Torinóban maradni, viszont a kedvedért átírhatom a programokat, és betervezhetünk pár plusz dolgot… Beülhetünk egy kávézóban csevegni rólad és rólam. Kettőnkről. – a szavai úgy hatnak rám, mint villámcsapások a mellkasomba, amelyeknek az utolsó szikrái megdermesztik a szívemet – majd hitetlenül meredek rá.
Kettőnkről?
– Cris, attól a pillanattól kezdve, hogy két ember egy házba költözik – legyen az bárminemű okból –, akkor már nem x-ről és y-ról beszélnünk, hanem rólunk… Hidd el. – Lehunyom a szemem, és azon gondolkodom, hogy honnan és miként erednek ezek a bölcs gondolatai ennek a fiatal fiúnak. A rendületlen, kőkemény külső mögött bizonyára egy törékeny ember rejlik. Megfogja a kezemet, és ekkor tudatosodik bennem és ér révbe a gondolat, hogy én ezt nem érdemlem meg, semmiképp sem engedhetek meg magamnak egy ekkora kiváltságot – őt. A rám törő emlékektől az arcom felforrósodik, és a fájdalom egy ismeretlen formája gyengít el. Dexter. Alig egy hete történt. Friss veszteségek mardossák a lelkem. Olyan elhatározást teszek, amelyről tudom, hogy nem helyes, de muszáj megtennem a saját biztonságom érdekében – meg kell védenem magamat az újabb csalódásoktól és fájdalmaktól.
Lezöttyenek a dohányzóasztal előtti fotelbe, és mélyen a tüdőmbe szívom a levegőt.
– Gyere el velem ma este Max bárjába – Harry az arcomat kutatja, a válaszomat akarja leolvasni, de én könnyedén bólintok, és próbálom kipislogni a könnyeket a szememből. Ez egy kitűnő alkalom lesz arra, hogy végleg lezáruljon életemnek ez a szakasza, és titkokban elhagyhassam őt. Ugyan nem igazán éreztem magamat szalonképesnek egy partizáshoz, mégis köszönetképpen igent mondtam a kérésére, és miután fáradtságos nehézségek során sikerült kituszkolnom kíváncsi tekintetét a szobámból, hogy valami szabadidőruhát ölthessek magamra, ismét könnyek tolultak a szemembe a rám zúduló terhektől.
Nem engedhetsz a fájdalmaknak, Cristine! Újabb bukás lenne. Újabb… fájdalmak. Egy rózsaszín kapucnis felsőt és egy fekete nadrágot választok, ami kellemes összhangban van copfba kötött, vállamra hajtott szőke hajammal. Még egyszer utoljára megszemlélem magam a tükörben, majd a vállamra dobom a táskámat, és megragadom a piros bőröndöm fogantyúját. Csikorogva döcög utánam, ezért felemelem, és a kezemben cipelem ki. A folyosón csendesen osonok, és gondolatban mélyen imádkozom, hogy a ház üres legyen, és semmiképp se fussak össze Harry-vel. A konyhapulton észreveszem a slusszkulcsot, úgyhogy gyorsan zsebre vágom, és kiaraszolok az ajtón, kisurranva a homályos szürkületbe. Felderengett bennem egy emlék, amikor Dexterrel ugyanígy surrantunk ki egy sötét éjjelen a parkolóba, hogy aztán egy hotelszobát kivéve újra együtt lehessünk, ugyanis az állítólagos apám minden egyes leendő alkalmat kihasznált, hogy megpróbálja elhárítani tőlem Dextert, mert nem bírta elfogadni, hogy a hazug, álságos apuci kicsi lánya végre felnőtt, és képes megállni a saját két pici lábán. Körbepillantok a parkolóban, és felkattantom az autó csomagtartóját, hogy bedobáljam a cuccaimat. Az egészet egy barna pokróccal fedem le, és gondosan betűröm a szélét, hogy a bőröndöm minden egyes négyzetcentiméterét takarja. Briliáns! Visszaosonok a házba, és vízcsobogás hangját hallom, aztán egy lágy, mély, dallamos bariton szikrázik végig a tudatomon, amitől minden izmom megfeszül, és epekedve, meredten hallgatom tovább a kiszűrődő éneket – Harry. Az ajkamba harapok, és elfojtok egy sziszegve feltörő sóhajt. A borzongás forró áradatként száguld végig az ereimben, mintha egy vulkánkráterből feltörő lávafolyam söpörne végig a testemen, fájdalommentesen, szétáradva a zsigereimben, elöntve édes, csábító melegséggel.  
– Nocsak, simán elmehetnél kémnek is, tuti siker lennél a rendőrpasik köreiben… – Harry hanyag vállvetéssel kilép a mosdóból, és bevágja maga mögött az ajtót. A szokásos törülközőt tekerte a csípője köré, a puha anyag takarásából apró szőrpamacsok kandikálnak ki, amiről muszáj elfordítanom a pillantásomat, különben pillanatokon belül rákvörössé pirulok. Az arcomba toluló vértől lágyan pulzál, lüktet a bőröm, mintha áram száguldozna az ereimben. A gondolatok összefolytak a fejemben, mintha egy masszává sűrűsödtek volna, és a tekintetem szorosan rátapadt Harry izmos felsőtestére. Nem túlzottan kigyúrt, inkább csak amolyan jóleső látványt biztosító, izmos, szemrevaló vonulatokkal rendelkezik, és akaratlanul is széles mosolyra húzódik az ajkam. Felegyenesedem, mert tudatosodik bennem, hogy kissé összegörnyedtem, ahogy elvesztem a látványban, és lazán a falnak dőlök. Elmosolyodom. És erről az ártatlan mosolyról ismét Dexter villan az agyamba: újra magam előtt látom, ahogy megáll a hálószobám ajtajában, és lenéz rám. Az ágyon fekszem, a finom szaténlepedő beburkolja a testemet, és reményteljesen rámosolygok. Ő megrántja a vállát, én meg eleinte vonakodva fészkelődöm, de aztán beadom a derekam, és megpaskolom a magam melletti helyet. Lefekszik mellém, az ujjainkat összefűzzük, meztelen lábunk összeér, egymásba gabalyodik, és erősen magára húz. A ruhán keresztül is érzem vad szívverését, ahogy megremegteti az egész testét, mintha a vérében áramolna a szívdobbanása. A mellkasára hajtom a fejem, és ez volt életemben az első pillant, amikor nem arra gondoltam, hogy mi lesz holnap, hanem csak az adott pillanatnak éltem, és örültem, hogy átölelhet – hogy ott van nekem, még akkor is, amikor reménytelenül elveszett vagyok. Harry megkocogtatja a vállam, és visszazuhanok a valóságba. Gonoszkodó, buja vigyorral kurjant felém, akár egy felspannolt gimnazista.
– Mi van? – nevetve a fülemhez hajol, forró lehelete és a fürdőből áradó fülledt páralevegő elborítja a nyakamat. – Tetszik valami? – vigyorog.
Ó, hogy azt a… – a mellkasára suhintok, és dühödten hátrálok. Hogy azt az önelégült mosolyodat törölnéd le az arcocskádról, Harry Kicseszett (Mindenkivel Kedves Vagyok) Styles!
– Cris, nem az erősségem a sportszerűség – kiáltja utánam önelégülten. – Jobb, ha ezt észben tartod! – szinte magamon érzem a kacsintását, de csak csendesen kinyitom a szobaajtót, és nevetve besasszézom, hogy újra beletemetkezzem a megszokott, zökkenőmentes magányomba.

A BÁR IZZADT TINÉDZSEREKTŐL, és meztelen, kigyúrt testű férfiaktól volt fülledt. A falak dohos szagot árasztottak, és mindezt tetézte az áporodott, forró alkoholbűz, ami beitta magát a ruháink anyagába. Sikertelenül próbálkoztam előretülekedni a nyomuló embertömegben, és minden oldalról testek csapódtak nekem, a porcikáim már sajogtak az enyhén pulzáló fájdalomtól. Max egy emelvényen állt, kigombolt inggel, szaggatott farmerben, fekete bőrbakancsban, és a sárga lámpafényben árnyalódva kirajzolódtak a bőre alatt dagadó izmai. Harry megragadta a csuklómat, és maga elé vonva védett a testével a szórakozó férfiak eszeveszett pörgésétől. Ha nem figyelek egy kicsit jobban, pillanatokon belül egy egész seregnyi kanbűzös, részeg társaság gyűrűjében találom magamat, és ez a lehető legelső és legrosszabb dolog, amit a ma este folyamán szentül el akarok kerülni. Maxnak enyhén borostás az álla, roppant vonzó az ajka, és ebben a pillanatban éppen maga elé emeli a hangosbemondót, és vadul beleüvölti: TE JÓSZAGÚ ÉG, ITT TÖMÖRÜLNEK PÁRIZS LEGVADABB KANJAI… CSAJOK, VIGYÁZZATOK MAGATOKRA, FIÚK, CSAK SEMMI ERŐSZAK! Harry elmondása szerint Max a tulajdonosa ennek a bárnak, és bevallása szerint minden vagyona innen ered a fickónak, ami nem lehet kevés, látva az autóját és a ruháit, nem is beszélve a szexi, Rolex karórájáról, ami ott feszít a csuklóján, és meg-megvillannak rajta a fények. Harry a fülembe suttog valamit, és fülig érő vigyorral néz le rám, amitől kissé meginogok. A teremben mindenki egy emberként figyel Maxra, és az állvány mögötti sötét folyosóról egy sápadt arcú, szőke hajú, talán ír génekkel rendelkező srác lép ki, majd hátba veregetve a barátját, a sorok között a bárpulthoz kígyózik.
– Niall, te zabálógép, szolgáld ki ezeket a szomjazó embereket… Ma mindenki egy körre a ház vendége! – éles harsogás söpör végig a termen, és abban a pillanatban mindenki a pultokhoz tömörül, a férfiak ököllel püfölik a faburkolatot örömükben, és kurjantások csendülnek. Felajzott férfiak vágnak el mellettem, és tülekednek minél előrébb a sorban. Sörösüvegek koccannak egymáshoz, és öblös nevetés visszhangzik végig a szűk helyiségen, miközben valaki felkiált, a hüvelyujját a sörösüvegének szájára szorítva, felrázza, majd beleordít a fejvesztett emberek tumultusába:
– Elő azokkal az agyarakkal, fiúk! Mutassuk meg, ki itt a király… – ezzel az ujja cuppanva lecsúszik a karimáról, és habzó sör fröcsköl mindenfelé. Hirtelen a karomat a fejemhez kapom, hogy lebukjak az áradat elől, de ekkor egy kemény testbe ütközöm. Harry lehúzza magáról a pólóját, a fejemre teríti, és a karjai szorosan átfognak. Az arcom a mellkasának csapódik, és érzem a szívének vad lüktetését. Ez a hang kizár minden mást az elmémből, és egy röpke másodpercig csak a ritmikus dobbanásait fülelem. A mellkasán izzadtságcseppek csorognak le, és az ujjaim önkéntelenül is végigfutnak a hasán, kitapintva kemény, megfeszülő izmait, majd az ujjpárnáimmal leitatom a legördülő cseppeket. Hosszas, mély sóhaj szakad fel a torkomból, és Harry a nyakamba temeti az arcát, az ajka a bőrömet érinti, amitől szikrázó energia szalad végig rajtam bizseregve. Némán állok, aztán lassan elhúzódom, és nevetve belebokszolok a vállába.
– Nagyon úgy tűnik, hogy minden adandó alkalmat kihasználsz a meztelenkedésre – pirítok rá, és lehámozom a fejemről a fehér pólóját, majd nevetve hozzávágom. Harry tekintete felderül, és dübörgő akkordok harsannak, amitől széles mosolyra húzódik az ajka. Közelebb hajol, és a fülembe suttog:
– Imádom ezt a számot, Cris. – Füttyentések és kiáltások emelkednek felül a zene hangerején, és az elől álló emberek félkörbe tömörülnek. Felzúg egy fülsiketítő tapsvihar, és Harry megbökdösi az oldalam, hogy menjünk egy kicsit előrébb. Megállok egy széles fickó hátában, és lábujjhegyre emelkedve nézelődöm, hogy láthassam a bárban fellépő zenekart, de még így sem tudom megfelelően szemügyre venni a felvonuló zenészeket, amikor valaki megragad a derekamtól fogva, és a magasba emel. Sikítva tiltakozom, de amint meglátom Harry arcát, ahogy vigyorogva felnéz rám, a félelmem alaptalannak bizonyul, és lazán átlódítja a lábam a vállán. A nyakában ülök, az ujjaim göndör fürtjeibe túrnak, és meglátom a fellépő Linkin Park együttest. Odáig és vissza vagyok, minden izmom megfeszül, mert amióta az eszemet tudom, azóta el szeretnék menni egy Linkin Park koncertre. Harry arcáról is sugárzik a mosoly, és egy váratlan lökéstől megremegek, mintha valaki hátulról nekiütközött volna a hátának. Hátrapillantok, és egy barna hajú, szelíd tekintetű fiút látok a hátunkban, aki félénken mosolyog, mégis különös magabiztosság csillan a szemében. Megkocogtatom Harry vállát, miközben ő velem együtt hátrafordul, így szemtől szembe állunk a fiúval, aki a zsebébe süllyeszti a kezét, és előre-hátra biceg a cipőtalpán, miközben minket bámul.
– Ne haragudjatok, valaki meglökött hátulról, és… – mielőtt befejezhetné a mondatot, Harry megpaskolja a vállát, és mélyen a szemébe néz.   
– Semmi baj, haver, előfordul.
– Louis vagyok. Louis Tomlinson – nyújtja a kezét Harry felé, majd hosszasan kezet ráznak. Miután mi is bemutatkozunk és felcsendülnek az első dallamok, visszafordulunk a színpad felé, hogy láthassuk a rázendítő zenekart.
(When this began), I had nothing to say, And I get lost in the nothingness inside of me, (I was confused)… – a bal kezemet a magasba emelve lengtem a ritmusra, a jobbal Harrybe kapaszkodtam, és eleinte csak halkan suttogtam a számot, majd a gátlásaimat hanyagul feladva, vadul, hangosan kezdtem üvölteni, ahogy a zene ereje magával söpör, és végigszikrázik felajzott testemen. Aztán a tömeg hirtelen, egy emberként torpan meg, és a beálló csendben kínos balsejtelem ereszkedik rám. Autók tülkölése vág a némaságba, és egy idős férfi toppan be a bár ajtaján, és az asztalról leemel két üres sörösüveget, majd dühösen összecsapja őket. Üvegszilánkok repülnek mindenfelé, és az első sorból pár lány rémülten felsikolt. A mellkasomban zakatol a szívem, amikor a férfi öblösen felnevet, és a levegőbe bokszol. A hátában feltűnik egy fiatal, barnahajú srác, és egyszerre ordítanak fel. A bennem lappangó jeges félelmet áldásos megkönnyebbülés váltja fel.
– Kezdődjék az őrjöngés, emberek! – zúgja a srác, és bepörög a tánctérre. A zenekar azonnal rákezd a refrénre, és újra hatalmas zsibongás következik, szinte semmit sem lehet hallani az emberek üvöltése és a zene lüktetése mellett. Éljenzés harsan, és Harry előóvakodik velem a színpad elé, így tökéletes szögből láthatom az őrültes hangulatot teremtő bandát. Az egész mellkasom dübörög a hangos zenétől. Harry megfogja a kezem, meleg ujjbegyei a tenyeremet cirógatják, és felmosolyog rám, aztán lassan leemel a válláról, leereszt maga elé, és a karomat átfonja a csípőjén, így roppant intim viszonyba kerülünk egymással, a testünk minden négyzetcentimétere összeolvad. A lélegzetem ziháló válik, és összehúzott szemmel nézek fel rá, próbálok a szeméből olvasni. Átfonja a kezét a nyakamon, az arcunk összeér, az orra az orromat súrolja, és érzem forró, égető leheletét a bőrömön. Hátrálunk pár lépést, és egy oszlopnak szegez, a testem tökéletesen simul az övéhez, és egy kissé felnyom a gerendára. Az arckifejezése vidámról szenvedélyesre, birtoklóvá változik, és felizgult teste keményen szorul az enyémnek. Már nem érdekelnek a szabályaim, lerombolom őket, akár egy omladozó ház falait, és átadom magam az érzéseimnek. A kezem kutatóan végigsiklik a nyakán, a hasán, és egy pillanatra visszarántom a kezem a nadrágja övétől, amikor megragadja a csuklómat, és biztatóan visszatapasztja oda a kezem. A nyelvével végigszánt az államon, majd érzékien beszívja az alsó ajkam, és ebben a pillanatban minden elhal körülöttem: a zene, az őrült, ordítozó emberek, a hangok, és csak az érintésének élek. Ez már a valóság, nem egy buta, a múltkorihoz hasonló, eszeveszett álom. Az ajka lágyan simul az enyémre, és meghökkenek, hogy a bőre mennyire égetően forró, kényeztető. Megcsókol. Amikor a kezemmel végigsimítok a farmerja dudorán, élesen, nyögve felszisszen, és megpuszilja az arcomat. Ahogy visszahúzom a kezem, valami megcsörren a zsebében, és ettől az egyetlen apró hangocskától szomorú kétségbeesés söpör végig rajtam: a kocsi kulcsok. A keze a combomat markolja, és az arcát a vállamba fúrja.
– Hahó, cica – morogja a hátunkban egy rekedtes, mély férfihang, és azonnal megérzem a hátamra simuló durva ujjbegyeket. Egy feltüzelt test csapódik nekem, minden nézetcentimétere nekem feszül, és jeges borzongás szalad végig a tarkómon. A férfi a tenyerével hátrataszítja Harryt, és ő tántorodva belebotlik egy székbe, alig tudja megtartani az egyensúlyát. Borzongás fut végig rajtam, és a közelgő dulakodástól görcsbe rándul a gyomrom. A düh lihegve tör fel a torkomból. Egy harmincas évei végén járó, borostás, iszonyúan kigyúrt testel büszkélkedhető férfi szegez a falnak, a karjaim leszorítja a testem mellé, és mozgásképtelenül állok előtte. A feszültség bénító injekcióként hat a végtagjaimra, a sokktól megmerevedve állok előtte – a merevsége keményen a hasamnak nyomódik. Keserű undor költözik ki az arcomra, és a pasas válla fölött észreveszem a magasba lendülő öklöt. Éppen időben rántom oldalra a fejem, és a férfi homloka a gerendának csapódik. Halk reccsenés hallatszódik, és amikor rám néz, vékonyka vércsík szivárog lefelé a homlokán. Zaklatottan körbenézek, és rémülten keresek kiutat a karjai szorításából, de képtelen vagyok szabadulni – nem tudok. 

LASSAN TÍZ ÓRA. Miután Harry két kimért ütéssel lerendezte az izomagyú fickót, elvonultunk egy hátsó bokszba, hogy felhörpintsük a tequilánk. Ismerős arcokat pillantok meg a bárpultnál ácsorogni, és döbbenetemben még lélegezni is elfelejtek, lázas örömujjongásban török ki. A főiskolás évfolyamtársaim támaszkodnak nevetve a pultra, az arcuk ugyanolyan vidám, mint évekkel ezelőtt, csintalan báj és átható intelligencia árad belőlük – kellemesen elmosolyodom. Sheila átkarolja Manett nyakát, és bizalmasan csevegnek, mint két fülig szerelemes, álmodozó tini. Sheilának ugyanolyan gyönyörű, ébenfekete a haja, mint a sulis éveink alatt, és Manett narancsvörös tincsei sem változtak, rakoncátlanul keretezik az arcát, egy-egy begöndörített fürt rugalmasan omlik le a füle mellett, a színe akár a lemenő napé. Még mindig bizsereg az ajkam Harry forró, észbontó csókjától, és a testem olyan, akár egy energiabomba: komolyan kezdem úgy érezni, hogy menten felrobbanok. Körbepillantok, és már éppen készülök indulni, amikor Harry ujjai a csuklómra fonódnak, akár egy bilincs, és összehúzott szemmel mered rám. Összevonom a szemöldököm, és hitetlenül bámulok rá, próbálom értelmezni a reakcióját. A bőre forró. Az ujjai mintha lyukat égetnének a bőrömbe. Elképzelni sem tudom, honnan jött ez a dühös indulata, csak abban vagyok biztos, hogy minél előbb ki kell szabadulnom a bűvköréből.
Várj – a hangja kimért és ellenséges. Ijesztő. Tétlenül, reszketegen bámulok rá. – Nem akarom, hogy odamenj – súgja. – A tulajdonom vagy. Birtokollak. – Felpattanok. A szívem hevesen ver a mellkasomban, a hirtelen mozdulattal megtántorodom.
– Miről beszélsz, Harry?
Hideg düh csomósodik a gyomromba, maró könnyek tolulnak a szemembe.
– Te vagy az egyik kiválasztottam, Cris.

Aztán a világ elsötétül.  

U.i: Köszönet illeti Brianát a csodálatos designért, amit a blognak tervezett! Nagyon tetszik az, amit alkottál, és ezúton is szeretném kifejezni, hogy mennyire tehetséges vagy! A segédmunkálatokért szintén köszönet illeti M.Mircsit is! :) Hálás vagyok. 
Köszönöm,
~SamWilberry xx

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése