1. évad 4. fejezetAmikor mindennek vége

A KÖVETKEZŐ PILLANATBAN éles fájdalom hasít az elmémbe. Lassan szétárad és csillapodik a bensőmet mardosó bénító sajgás, és nem marad semmi más, csak valami primitív üresség. Valami a csípőmnek ütközik, a lökés ereje nekitaszít a falnak. Villámszerű fájdalom nyilall az oldalamba, és amikor oda akarok kapni, a karom megfeszül, s megérezem a csuklómra fonódó köteleket. Legszívesebben sikítani szeretnék, de a torkomon egyetlen hang sem jön ki, csak a keserű epe csípi a nyelvemet. A másodpercek kínosan vánszorognak, mintha évek lennének – hosszú, végtelen évek.

– Két dolgot jegyezz meg, kicsikém – Paris hangja hasít a kábulatomba –, hogy sose védekezz ököllel, ha a támadód két centire áll tőled, ugyanis így simán utat engedsz neki, hogy gyomorszájon öklözzön. Persze egy percig sem bánom, hogy így történt, legalább megkímélted az államat egy kékes-lila, sajgó folttól… – Összeszorítom a számat, mielőtt még rémültömben összevissza kezdenék fröcsögni. Az arcába akarok köpni, aztán tíz körömmel leszántani róla a húst. Gyilkos gondolatok kergetőznek az agyamban, egyik követi a másikat gyors egymásutánban.

– Harry rám talál… – sziszegem az első, ép gondolatfoszlányt, ami kibuggyan a számon.

Paris felkacag, noha az arca sziklaszilárd, eltökélt – és a szemében való éles csillogás is alátámasztja mindezt.

– Ugyanolyan buta liba vagy, mint a többi szőkeség.

– Merthogy??

Kérdőn felvonom a szemöldököm.

– Tudsz te egyáltalán valamit róla, azon kívül, mint amit látsz? Nem, édesem. És nem is kell felelned rá.

Undorodva megborzongok a szavaitól – de igaza van. Semmit sem tudok Harryről – semmit.

– Mégis mit kéne tudnom? – meresztem rá a pillantásom. A tekintete megrovó. – Hogy hány nővel feküdt le? Nem érdekel. Hogy miért ilyen titokzatos? Nem érdekel. Hogy… – Paris leguggol elém, és a számra tapasztja a tenyerét.

– Hogy miért vagyok én itt – feleli, és lehunyja a szemét. Egy pillanatra valódi bántatott láttam felvillanni az arcán, de aztán újra azzá az elszigetelt, kiismerhetetlen külsejű emberré vált, akit megláttam kilépni a fekete camaróból. Sötét rémület tekeredett körém.

– Mit akar tenni?

– Ma éjjel a magánrepülőmmel elhagyjuk Párizst.

A meglepettség letaglózott. Nem igazán számítottam bármilyen efféle fogadtatásra ettől az idegen férfitól, aki a felbukkanásával újra az ujjai köré csavart Harryt, mert valamiért az életem során mindig elkerültek az ilyen bajok, afférok, és csendesen meghúzódtak a háttérben. Most viszont minden felborult, és képtelen vagyok eldönteni, hogy mit kéne tennem. Fogalmam sincs, hogy van-e egyáltalán esélyem arra, hogy valamiként kijátsszam és elmeneküljek, de a torokszorító érzés egyre csak növekszik a bensőmben, és semmi jót sem ígér.

– Idevalósi vagy? – a kérdés meghökkent, csaknem felnevetek. Ennyire lerí rólam, hogy nem itt élek? Talán az ottani folyamatos esőzések, könnyű záporok, és a borongós idő teszi, hogy sokkal fakóbb és fehérebb a bőröm, mint az ittenieknek.

– Nem, a barátommal Londonban éltünk. – Rövidre fogom a választ, mert nem akarom, hogy mindemellett még a tragikus emlékek is megrohamozzanak.

– Most miért nem vagy vele?

– Sajnos autóbalesetet szenvedtünk, és csak én éltem túl…

A szavak kellemetlenül marják a nyelvem, mint egy rossz sav, és az égető érzéstől fuldokolnom kell. Hányingerem támad, és a gyomrom olyan, akár egy hullámvasút, az adrenalin fel-le szánkázik bennem. Erősen imádkozom, hogy Harry a számítottaknál hamarabb visszatérjen, vagy legalább Max toppanjon be, és vessen véget ennek a földi pokolnak, ami elszabadulni látszik. Csörömpölést hallok, és a nappali lejáratában Margaret arca jelenik meg, a tekintete nyomban elfelhősödik, amint tudatosodnak benne a látottak. Beletúr a kötényébe, de ekkor kattanást hallok, Paris megtaszít a vállamnál fogva, és Margaret felé vetődik. A mobil kicsúszik a cselédlány ujjai szorításából, pörögve a szoba közepéig suhan, és becsusszan a dohányzóasztalka alá. Égető vágy kerekedik felül rajtam, és mintegy tíz másodpercem van a készülék után ugrani. Levetem magam, négykézláb csúszom az asztal alá, majd a markomba szorítom, és a fejemet fedezve a kezemmel, hátraaraszolok. Egy alig halható, tompított puffanás csendül, mintha a levegőbe egy energiaburok csapódna, és a lágy hang végigrezeg a szobán. Ó, istenem… Margaret. A térde összeütődik, a szájából érthetetlen, bugyogó hangok törnek fel, miközben a tenyerét a hasára szorítja, és leroskad a padlóra. Ruhája anyagát másodperceken belül átáztatja a vére, és a látványtól ideges pánik lesz úrrá rajtam. Ahogy kilesek a dívány mögül, látom Paris kétségbeesett tekintetét: összehúzott szemöldökkel, üveges szemmel pásztázza az előtte elterülő, remegő testet, amelyből vér bugyog fel, és lassan apró tócsává gyűlik a padlón. Hozzám is elér a folyam, és lepillantva a saját tükörképem látom Margaret vérében: homályos, hullámzó arcomról süt a félelem, szinte érzem, ahogy belülről marja a testemet, elsorvasztva az izmaimat. Paris hitetlenkedve, kurtán felnevet, amitől visszazuhanok a valóságba.

– Hát nem érted? – fröcsögi tébolyultan. – Leállította. Mindent leállított.

– Mit? Mi olyan fontos neked, Paris, amiért ölni is képes vagy? – Abban a pillanatban sejtettem, hogy ezt rossz ötlet volt kimondani, amint az utolsó hang is kicsúszott a számon. Egy éles tárgy repül felém, és átvágva a nadrágomat, a combomba fúródik. Velőtrázó sikoly szakad fel belőlem. A sebhez kapok, és az ujjaimmal elszorítom a vérzést, hogy kiránthassam a penge élét. Az ökle az állkapcsomnak csapódik, érezem, hogy a fogaim összecsikordulnak, majd éles, áramütésszerű fájdalom cikázik végig a nyelvemen. A vérem ízét érezem a számban, ami felhabosodott, és bugyogva szivárog lefelé a szám sarkán. Ezután minden csak sötét, ködös történés. A fájdalmam beárnyékolja a gondolataim, reszketve borulok a padlóra. Hallom, hogy valaki felkiált, a nevemet ordítja, és kétségbeesetten felém rohan. Hunyorítva tudatosodik bennem, hogy Harry karjai a derekam köré fonódnak, óvatosan a karjába vesz, és lefektet a díványra. Ezután Max alakját látom, ahogy elmosódottan Paris felé lendül, az öklével állon vágja a férfit, akinek felcsuklik a feje, és imbolyogva hátratántorodik, beverve a fejét a könyvespolc sarkába. A könyves szanaszét szóródnak, és Max a gallérjától fogva a magasba emeli Paris elgyengült testét. Felnyomja a falra, de a kába Paris kihasználja ezt a pillanatot is, megveti a lábát, és gyomorszájon rúgja a küzdő ellenfelet. Max összegörnyedve hátrál, az arcán összeszaladnak a vonások, kirajzolódnak a barázdái, amelyek fájdalomról árulkodnak – de nem tétovázik, hamar feleszmél. Megpördül, és újra megragadta Paris karját, a férfi arcára meglepődöttség költözik a hirtelen lökettől, és ideje sincs visszavágni. Max a magasba lendíti, a gyomrába bokszolt, amitől Paris hörögve felköhög, és vért okád a padlóra. Mindenfelé apró vércseppek záporoztak, aztán Max meglendíti a karját, és a magasba emeli az erőtlen testet. Paris tarkója a csillárnak csapódik, ami megremeg, és a padlóra zuhan. Ezernyi apró üvegszilánk csörömpölése csendül, és az üveggömbök szilánkokra robbannak. Valami forró, melengető érzés kúszik az arcomba, és hosszú ujjak simulnak a bőrömhöz. Öntudatlanul elmosolyodom. Pislogok párat, és Harry arca rajzolód ki homályos látóterem előtt – a látvány megkönnyebbüléssel önt el. Lenéz rám, miközben az ölében tart és az arcomat simogatja azokkal a kifejezően hosszú zongoristaujjaival, és látom, hogy a göndör fürtjei az arcát keretezik. A lélegzetem zakatolóvá, sebessé válik – és nem a történtek miatt. Aztán képtelen vagyok kitartani, az ölébe hajtom a fejem, és elragad a sötétség.

***

VALAMI HIDEG ÉS PUHA NYOMÓDIK A HOMLOKOMNAK, rögtön utána fojtott hangok tekergőznek körülöttem. Az oldalamra fordulok, de nyomban belém hasít a szúró fájdalom – apró kis tűszúrásszerű bizsergés szikrázik végig a bőröm alatt. A végtagjaim elnehezülnek, mintha betontömbök passzíroznának az ágyhoz. Fogalmam sincs, hol vagyok. A szemhéjaim ólomsúlyúak, megpróbálok mellőzni mindenféle fizikai megerőltetést, ami fájdalomba kerülne a testemnek, és összeszorított szemmel temetkezem a párnába.

– Cris? – Felmordulok. – Cris, ébren vagy? Hoztam Tylenolt, ami majd csillapítja a fejfájásod… Van itt egy pohár víz is.  – Feszülten az oldalamra gördülök, nem törődve a villámszerű fájdalommal.  

– Emlékszel? – a hang felé pillantottam.

Harry.

– Csak homályosan. – Buzgón kutakodni kezdek az elmémben, hátha bevillan valami gondolatfoszlány, ami majd segít visszaemlékezni a történetekre. Semmi. – Én… Én… – tiltakozni kezdek, mintha az elmémmel szeretnék harcba szállni, de továbbá sem jut eszembe semmi – csak az üresség érzése lebeg bennem. Mintha kiütöttek volna, és törölték volna az emlékeimet. Tömör jégfal húzódik közém és az esti történések közé, áthatolatlanul.

Harry apró vállrándítással felel – még így is lenyűgöző. Ahogy mellém telepszik, ahogy a kezét összekulcsolja kinyújtott lábai között, és összevont szemöldökkel néz – mindettől meleg bizsergés szalad végig a gerincemen.

– Összeestél, és… beverted a fejed a konyhapultba. Kihívtam a háziorvosom, és Andrew azt mondta, hogy nem súlyos, csak leesett a vérnyomásod, ez okozta az ájulást. Jól vagy?

– Jól, csak… olyan fura. Mintha… – A pillantásom a bekötözött combomra téved. Istenem, mi történt velem? – Meglapogatom a kötést, a sebből sajgó fájdalom árad. – Mi tettem?

– Semmi baj, Cris. Egy kés volt a kezedben, amit magad alá fordítottál, és a combodba fúródott… Minden rendben van. A sebet már kitisztítottam, amíg pihentél. – Édesen elmosolyodik, és halkan hálát rebegek neki. Hiába próbálok bármire is visszaemlékezni, az elmémet sötétség borítja.

– Paris?

Harry töprengve összevonja a szemöldökét.

– Mi van Parissal?

– Ő is veletek ment? Tudod, miután említetted, hogy elugrasz Maxszal a kórházba… És egyébként is, ő most hol van?

– Visszarepült New Yorkba. Két héttel ezelőtt érkezett valami üzleti célból ide, és ma csak búcsúzóul benézett. Miért? – Egyszerűen nem tudom félretaszítani, elnyomni a bennem keletkező balsejtelmet.

– Fura. Mintha… mindegy, hagyd csak. Semmi. – Behunyom a szemem, és könnyek peregnek le az arcomon. Pontosan ezt akartam elkerülni. Rettenetesen érzem maga. Harry hátraveti a fejét, lágyan végigszántja hosszú ujjait a hajamon, ezzel eligazítva pár kósza tincsemet.

– Tudod mit, felejtsük el ezt az egészet, oké? Kérlek. Csak… semmi sem történt. – Mély lélegzetet veszek, és legszívesebben a karjaiba temetkeznék, belefúrnám magam a mellkasába. Harry bólint, és a kezembe adja a gyógyszert. Lehajtom két korty vízzel, és visszafekszem az ágyba. A fejem még mindig lüktet, és semmi kedvem talpon maradni – úgy a fájdalom kevésbé elviselhető.

– Készülj, Cris, holnap reggel Torinóba indulunk a legelső géppel.

– Olaszországba? Hurrá. Ez is egy bakancslistás álmom, amióta az eszemet tudom. Mindig is arra vágytam, hogy valaha eljussak Olaszországba… Várj! – feltartom a mutatóujjam, és utána intek. Harry csintalanul elmosolyodik, kivillannak a gödröcskéi. Tudtam, hogy valaha bekövetkezik ez a pillanat, de arra számítottam, hogy valamivel később. Hogy talán az idő lelassul, és kínkeservesen fog vánszorog. Mégis ki kell mondanom. Meg kell tennem.

– Harry… én… én már egész jól érzem magam, és egyáltalán nem vagy köteles befogadni. Most már jól vagyok. Van egy házam, remélhetőleg hamarosan találok valami munkát és pár barátot is, úgyhogy… Talán mindketten a magunk útjára térhetnénk. – Harry elfordítja rólam a tekintetét, összeszorítja a fogait, és élesen kifújja a levegőt.

– Ez nem ilyen egyszerű, Cris.

– Miért?

– Mert szeretném, ha velem jönnél. – Meglepődöm a szavain, és egy pillanatig tétován nézem, aztán visszafogottan bólintok.

– Végül is csak egyetlenegy napról van szó, nem igaz? Ez aztán tényleg nem oszt, nem szoroz. – teszem hozzá, és én is elvigyorodom. A mosolya őszinte, valódi. Olyan közel ül hozzám, hogy érzem a tusfürdője illatát, belélegzem, és lehunyom a szemem. A combunk összeér, lazán a karjára támaszkodik, és kutatóan személi a tekintetem. Felém fordul, hosszú tincsei az arcába hullnak, erős késztetést érzek arra, hogy az ujjaim belefúrjam, hátrasimítsam rakoncátlan fürtjeit. Ő közelebb csúszik, és megfogja a csuklómat. Az érintése mentén izzó energiavillámok szikráznak végig a bőrömön. Forróság gyúl az arcomban, felhevítve a testem. Lassan felemeli a kezét, és az ujjbegyével megérinti az ajkam. A kezeim az ölembe esnek, zihálva kapkodom levegőért – a tüdőm összeszorul, feszülten várom a folytatást. Hátrafordulok, hogy a szemébe tudjak nézni, és én is felemelem a kezem. Lassan lecsukja a szemét, moccanatlanul várakozik. Az ujjaim beleakasztom a pólója szegélyébe, óvatosan átbújtatom a fején a fehér anyagot. Dermedten figyeli a mozdulataim. A kezem a mellkasára tapasztom, a bőre forró, és érzem a megfeszülő, kidagadó izmait a tenyerem alatt. Végigsimítok a mellkasán, egészen a köldökéig, majd újra felfuttatom az ujjaim, belemarkolok a vállába, míg ő az ölébe húz, és összetapad forró, izzó testünk. Olyan erősen szorít magához, hogy alig bírok levegőt venni, az ujjaimmal cirógató köröket rajzolok a bőrébe, a háta megfeszül, ahogy a kezem bejárja, feltérképezi minden egyes vonulatát. Az arcát a nyakamhoz préseli, forró lehelete felperzseli a bőrömet, aztán megérzem éles nyelvét, amint erősen végigsimít az államon, a nyakamon, a kulcscsontomon.  Aztán eltaszít. Imbolyogva huppanok le az ágyról, a fejemben kérdések kavarognak, és remegve az ablakpárkányba kapaszkodom, hogy megőrizzem az egyensúlyomat. Szépséges arcát fájdalom torzítja el – összefacsarodik a szívem. De már késő. Semmim se marad. A lelkemben félelem, zűrzavar és megbántottság váltakozik. Harry a zsebébe csúsztatja a kezét, rám mered, és lassan felemelkedik. A lábával támasztja az ajtót, miközben a folyosó felé int. A falra felszerelt tükörben szkeptikusan végigmérem magam, és összetörten átlépek a küszöbön.

Mindennek vége.